Noel

Valószínűleg sosem fogom elfelejteni, néztem a telefont, "ovi hív". Többször eszembe jutott mióta oviba járt Noel, hogy lesz-e vajon ilyen. Gondoltam magamban, na tessék, a gyerek eltörte a kezét. Mosolyogtam, hogy mi sem ússzuk meg a gyerekkort csonttörés nélkül. De mikor az ovodavezető hangját hallottam, kérdezte, hogy eljutott-e már hozzám a hír, éreztem, hogy nagyobb a baj, mint egy csonttörés és mikor kimondta, hogy autóbaleset, már zokogtam. Pár hónapja laktunk Budapestem, fogalmam sem volt, hogy mi, hol van, hogy jutok oda, meg egyáltalán, csak az zakatolt a fejemben, hogy őt vitték el először, akkor biztos, hogy nagyon súlyos állapotban van. Taxit hívtam, majd a családot. Míg vártam hívott a rendőrség és mondták, hogy a Heim Pál Gyermekkórházba szállították.

Mikor megérkeztem a kórházba, Noel épp a CT-ben volt. Tolták ki, orráig betakarva, egész arca véraláfutás, azt hittem teljesen összetört. Főorvos asszony megnyugtatott, hogy csak egy repedés van az arccsontban. Hál Istennek, legalább a csontjai épek. Több órányi várakozás következett az intenzív előtt, míg minden gépet rákötöttek, elhelyezték az ágyában. 
Borzalmas érzés ez. Most is érzem. Nagyon rossz volt őt ott, így látni.
Azt mondták várni kell 72 órát, hogy túl legyen az életveszélyen. Beszéltünk hozzá, vártunk, sírtunk. Kedvenc, ismerős meséket olvastunk, zenét hallgattunk. Az intenzív osztályon az orvosok nagyon türelmesek voltak, bármennyit kérdeztem, mindenre kedvesen válaszoltak. A nővérek folyamatosan tettek-vettek. 
Teltek a percek, az órák. Megkönnyebbülés volt, ahogy elhagytuk a 72 órát és már arról beszéltünk, hogy most már nagyon súlyos állapotban van, de elvileg túl az életveszélyen.
Nagyon ébredt, egyszer hagyták az orvosok, hogy ránk nézzen. Mosolygot, megismert minket, mondta, hogy "anya". Az érzés, leírhatatlan.

Nagyon, nagyon sokat jelentett, hogy az emberek kifejezték támogatásukat, ahogy gondoltak ránk. A tűzoltók küldtek neki egy kis tűzoltó autót, volt egy néni, aki egy doboz gyümölcslevet küldött, rádióban küldték neki a Színezd újra Magna Cum Laude számot, megkerestek a Hajrá Peti Alapítványtól, Peti anyukájával, Virággal sokat beszélgettünk, hogy velük mi, hogyan történt, sokan küldtek ajándékot. Jó volt az interneten olvasni az üzeneteket, ahogy drukkoltak Noelnek.

Szívós kis kölyök, ha a kórházig eljutott, életben fog maradni, csak erre tudtam gondolni. Nagyon ébredt, így a hatodik napon levették a lélegeztetőről, nagyon ügyesen, egyedül lélegzett. 
Végre eljött a nap, hogy az ölembe vehettem. Ültünk a széken és aludt végre, nyugodtan 3 órát. Elmondhatatlanul jó érzés volt, foghatom, ölelhetem, a karjaim közt szuszoghat a kicsi fiam.

A lélegeztető után, megkezdődött a várakozás, hogy ahogy ürül a szervezetéből a gyógyszer, úgy derül ki az agysérülés mértéke.
Egyszer csak befordította, elcsavarta a bal kézfejét, ami már jelezte, hogy van agysérülés.

Hosszú napok jöttek. Nagyon rosszul viselte a gyógyszer megvonást és közben fájt a keze, kiderült, hogy a jobb alkarjában is van repedés, megműtötték, sínezni kellett. Alvás nélküli, izomfeszüléses, fájdalmas, szenvedős napok jöttek.
Emlékszem az érzésre, ahogy a folyosón földre rogyva, zokogva, majd kiszakadt a mellkasom, úgy fájt a lelkem.

Már a neurológián egyszer csak tudott aludni végre, 24 órát, majd 12-őt.
Baleset előtt nem sokkal volt az oviban fotózás, az óvónéni behozta a képeket a kórházba mikor elkészültek és a csoport képet megmutattuk Noelnek és kifolyt a könnye. Olyan fájdalmas egy anyának a gyermeke szomorúsága, fájdalma, de közben megkönnyebbülés is volt, hogy emlékszik.
Fontos volt, folyamatosan figyeltük mi veszett el, mi maradt. Jó volt tudni, hogy az emlékei megmaradtak.

December 26-a volt, játékokkal bohóckodtunk, akkor elmosolyogta magát.
Ezek a pillanatok mutatták, hogy az én kis hős nagy fiam itt van, életben van, emlékszik, felismer minket, érti a dolgokat. 

Egy erős fiú, aki nagyon élni akart és Isten fogta a kezét.
A történetet tovább olvashatod itt.
videók